|
Amatőr verseim amiket nagyon szeressk
2005.10.21. 19:30
nem szeretem a verseket.kivéve ezeket
Lelkem lassan elmerül
a bánat tengerében,
boldogságom megsemmisül
a gondok tüzében…
hangosak a szavak
mélyen belémmarnak,
rég elfeledett
fájó emlékeket hoznak…
eltűnik a megértés,
a törődés, a türelem,
lassan elhalványul
e földöntúli szerelem…
az Idő vasfoga
sebeket ejt rajtunk,
feledésbe merül
honnan-hová tartunk…
Szeretnék már szeretni
Valakivel nevetni
Megváltozna az életem
Ha megtalálnám Végzetem
De hiába keresem
Ha soha meg nem lelem
Nem vesz észre engem senki
És így nem lehet szeretni
Én arról nem tehettem
Hogy ilyennek születtem
Dehát, ilyen a Sors keze
Nincs mindenkinek Végzete
Az utcán futottunk össze,
Láttam megtört vagy, oly˝ elveszett,
Arcodból semmi nem volt már a régi,
Csak két csillagszemed.
Ölelésre tártad két karod,
S annyit mondtál: te nem változol...
Emlékszel?
Legutóbb Mártélyon nyaralt a szűk
baráti kör, mennyi kacagás, móka
maradt a napok mögött!
A jurta hangos volt, -egy víg csapat-
ébren vártuk a hajnalokat.
Ott a parton a nyári éjeken
szomorkodtunk elmúlt szerelmeken,
beszéltünk barátokról, s arról, hogy élni, élni kell!
Emlékszel?
Egy rigófüttyös hajnalon a napkeltét rajzoltad
és nevettél: "gyorsan jön nagyon"!
Mindenen nevettünk, kinevettük a zord napokat,
s még annak is örültünk, hogy soha
nem kellett aludnunk híd alatt.
A Tisza-parton ültünk, s tengernek láttuk azt,
csillagot kerestünk éjjel, s fogtunk sok halat.
Emlékszel?
Minden csinos lányt levetkőztetett szemed,
s zokogást tettetve mondtad, hogy mind a
másé, egyik sem lehet a tied.
Rajzoltad az "Örök Évák"-at és mindegyik
rajzod címe az "Örök Semmi" lett.
Emlékszel?
Fejből idézted Verlaine-t és szenvedélyesen
búsan szavaltad a Shakespeare szonetteket,
Villon-t szeretted s hogy Karinthyt* idézheted,
Vangelist csodáltad, s elmerültél Paganiniben.
Én "asztráltam" neked rövid, de boldog életet,
s ősi kultúrákról vitáztunk mód felett.
Emlékszel?
Még alig két hete...
Megint a parton idéztük fel az elmúlt éveket.
Szerettél élni. Főnix madárként újult mindíg életed!
Nevettél, mint régen, de láttam szomorú a szemed.
Művész vagy, -mondtam én-, de csak legyintett
kezed: "semmivé vált az életem, de tudod te ezt,
művészet már az is, ha nem gondolsz erre sem."
Emlékszem... elköszöntünk, mint két jó barát,
s pár nap múlva jött a hír: Te ott vagy, ODAÁT.
Angyalok emeltek a szivárvány fölé.
Nem siet a Nap Neked kelni már.
A holdak ívét rajzolod egy csillaghíd alatt,
s nem mondod többé, hogy te semmi vagy...
Úgy fáj a szó, hogy leírni alig tudom,
csak idézem az utolsó perceket...
Légy jó... majd találkozunk, mondtam,
-akkor nem éreztem, kezed furcsa
szorítása karomon mit jelent-,
s nem tudtam miért mondod: Isten veled!
Őszinte barát voltál...
... Várj reám! Hamarosan megyek!
Addig gondold ki, milyenre fessük át a kék eget!
... hallom ahogyan nevetsz...
Virrasztok alvó tested mellett,
arcodat megbűvölve nézem,
ilyenkor olyan gyenge, olyan törékeny.
Karod derekamon nyugszik,
… és leszállt csendbe
a sokadik este, mint
mindig, képzeletem
csókod kereste
itt, hol illatod kering
még az üres ágyon,
aludni kellene,
nélküled úgy fázom…
Saját kis tüskéit
gyermeki lelkének
kicsi bimbójába
tövig belevágtam,
csak hogy ne lássa,
mennyire félek.
……˝Dermedten állunk mind a ketten. Kihűlt a szoba. Számat tátom, könnyem eresztem, de rossz szót nem szólnék soha.
Egy cipőben járunk. A kényszer nagy úr. Ha ritkán is, úgy szólunk, hogy szívem elszorul: nem érted! Pedig tudom, hogy érzed, s hiába; nem látod: te is azt teszed! Ki a rossz? A távolság. Hát ne szólj rám! Tekintetem nem ér, s a csönd se az a mély.
Tudom, megszeppentél, mert nem tudsz bánni a szavakkal. Az enyémekkel éppúgy, mint tieiddel. Kedveskednék, hogy tudd, nem csak velem vagy jó. De lám: irtó nagy igyekezetünk kiirt -ahogy a magány-, édesded szavakkal mérgezzük egymást, de mondd: nagyobb kín mint a csend? Érzelmeink bizonygatni, most mondöd: nem röhej? De azért válaszolsz. Hát ne némíts el! Félek, ha megteszem, néma is maradok, s csak szemem mondja el: szeretlek… Rózsám…
Mondd, akarsz e velem lenni
És mellettem megpihenni
Nap-nap után megéhezni
Az életet megvérezni …
Milyen lesz az utolsó percem?
Az élet titkát addigra megfejtem?
Boldog lesz az életem?
Megmarad bennem az értelem?
Esett, és városom nem láttam ébredni.
Őszi szél fújja a fákat a magasban.
Lenn vagyunk mindnyájan, magukban, magamban,
Kis esőcsepp némán, de látom, hogy énekli:
Lelkem lassan elmerül
a bánat tengerében,
boldogságom megsemmisül
a gondok tüzében…
Ha eljön a reggel
És a nap majd felkel,
Csukott szemembe
Életet lehelne,
Belecirógatná fényét,
Nem bírja viselni tényét,
Hogy nem nyithatom többé,
Szentjánosbogár a vásznon.
Lehetetlen választ adnom
kérdésedre. Friss a harmat.
Fű, víz, szél, fák hajladoznak.
Hideg az éj, felhős a táj.
Belül mégis valami fáj… (… rág a halál…)
Álmos vagyok, elterülök
Áldott éjben szétrepülök
Világot bejárja testem,
Mindenhol csak azt keresem:
Mire lőjek, mire vágyom?
S a zsákmány vár. Ez az álmom…
Most itt vagyok. Fáradt szemem.
Hangom nem szól, követ terem…
Minden hangban van egy élet,
Elmeséli életemet…
Vágtat lovam, visz a szélben,
Megyek az álomszekéren…
Szemhéjam zárva örökké.
Csak a lelkem él, lobog,
De a szív már nem dobog.
Azt gondolod: ez fájdalom,
Pedig csak a Sors átkarol
Könnyezik szívem,
hogy távol vagy kedvesem.
Hiányodat érzem nap mint nap,
s a szívem könnyeket fakaszt.
Telnek az évek, telnek a napok,
s hiányoddal megbékélni nem tudok.
Hiányolom tested, lelked.
Hiányolom ölelésed.
Várom, hogy egyszer felvirrad a nap,
hogy hiányod a múlté marad,
és csak arra kelek s fekszek,
hogy mellettem vagy, s szerethetlek.
Tudom, hogy bár el nem hiszed,
de nékem is fáj minden sebed.
Könnypatakká vált szemed
áradásában fuldoklom,
dobpergésként hallom szíved,
s dobbanásába elveszek.
Tudom, hogy megégettelek,
keservet adtam, nem boldog perceket.
S most harangok zúgnak a szél helyett.
Lelked otthonában viaszgyertya gyúl,
s mit itthon nem égettünk el,
az most fájdalmadban
csonkig égve terül el.
Tudom, hogy fáj minden szó,
mi ajkad hagyja el,
s minden gondolat, mely
értelmedben születik.
Eltiport engem is az élet,
vágyam, még szívedben is
csak üres semmivé lett.
Szerelmed izzó lángját
úgy oltottam ki,
ahogy sivatag sárga homokja
az eget toldja ki.
Szétterítve a földet,
betemetve a zöldet,
míg fullasztó tömegével
az élet
semmivé lesz…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Ne lopj mert......
Aki Lukácsot szereti az rossz ember nem lehet:D Róluk:képek,hirek,stb